Kardfogú macskák (lat. Machairodontinae)

A kardfogú macskák a macskafélék kihalt alcsaládjának tipikus tagjai. Néhány barburofelidet és nimravidát, amelyek nem tartoznak a macskafélék családjába, néha tévesen kardfogú macskák közé sorolnak. Kardfogú emlősöket számos más rendben is találtak, beleértve a kreodontokat (maheroid) és a kardfogú erszényeseket, amelyeket tilakosmiloknak is neveznek.

A kardfogú macskák leírása

Kardfogú macskákat a középső és korai miocénben találtak afrikai területek. A Pseudaelurus quadridentatus alcsalád egy korai képviselője a felső szemfogak növekedésének tendenciája volt. Valószínűleg hasonló tulajdonság áll a kardfogú macskák úgynevezett evolúciójának hátterében. A kardfogú macskák alcsaládjába, a Smilodon nemzetségbe tartozó utolsó képviselők.

A homotherium (Homotherium) mellett a pleisztocén végén, körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt kihalt. A leghíresebb korai Miomachairodus nemzetséget Törökország és Afrika középső miocénjében ismerték. A késő miocén idején kardfogú macskák számos területen éltek a barbourofelikkel és néhány nagy, archaikus, hosszú agyarú ragadozóval együtt.

Kinézet

A 2005-ben közzétett DNS-elemzés feltárta, hogy a Machairodontinae alcsalád elkülönült a modern macskák korai őseitől, és nincs kapcsolata egyetlen élő macskafélével sem. Afrika és Eurázsia területén a kardfogú macskák sikeresen együtt éltek más macskafélékkel, de versenyeztek a gepárdokkal és a párducokkal. Amerikában az ilyen állatok a smilodonokkal együtt éltek az amerikai oroszlánnal (Panthera leo atrox) és a pumával (Puma concolor), a jaguárral (Panthera onca) és a miracinonyxszal (Miracinonyx).

Ez érdekes! A tudósok véleménye eltér a szőrzet színéről, de a szakértők úgy vélik, hogy a szőrzet színe valószínűleg nem volt egységes, hanem jól látható csíkok vagy foltok voltak az általános háttéren.

Kúpfogú és kardfogú macskák versengtek egymással a táplálékforrások elosztásáért, ami utóbbiak kipusztulását váltotta ki. Minden modern macskának kevésbé vagy jobban elkeskenyedő felső szemfoga van. A mitokondriális típusú vizsgált DNS adatai szerint a Machairodontinae alcsaládba tartozó kardfogú macskáknak körülbelül 20 millió évvel ezelőtt élt őse volt. Az állatoknak nagyon hosszú és észrevehetően ívelt szemfogai voltak. Egyes fajoknál az ilyen szemfogak hossza elérte a 18-22 cm-t, és a száj könnyen kinyílhatott 95 ° -ban. Minden modern macska csak 65°-ban tudja kinyitni a száját.

A kardfogú macskák maradványain lévő fogak vizsgálata lehetővé tette a tudósok számára, hogy a következő következtetést vonják le: ha az agyarakat előre és hátrafelé is használták az állatok, akkor szó szerint át tudták vágni az áldozat húsát. Az ilyen fogak egyik oldalról a másikra való mozgása azonban komoly károsodást vagy teljes törést okozhat. A ragadozó pofa észrevehetően előre nyúlik. Jelenleg nincs közvetlen leszármazottja a kardfogú macskáknak, és a modern felhős leopárddal való rokonság kérdése jelenleg ellentmondásos.

A kihalt ragadozót jól fejlett, erőteljes és nagyon izmos test jellemezte, de egy ilyen állatban leginkább az elülső része volt, amelyet az elülső mancsok és egy masszív nyaki régió képviselt. Az erős nyak lehetővé tette a ragadozó számára, hogy könnyedén megtartsa lenyűgöző teljes testsúlyát, és elvégezze a fontos fejmanőverek teljes skáláját. A testfelépítés ilyen sajátosságai miatt a kardfogú macskáknak módjuk volt arra, hogy egy harapással ledöntsék a lábukról, majd darabokra tépjék zsákmányukat.

Kardfogú macskák méretei

Testfelépítésüknél fogva a kardfogú macskák kevésbé voltak kecsesek és erősebbek, mint bármely modern macska. Sokakra jellemző volt a viszonylag rövid farokrész, amely a hiúz farkára emlékeztetett. Nagyon széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a kardfogú macskák a nagyon nagy ragadozók kategóriájába tartoztak. Mindazonáltal tudományosan bebizonyosodott, hogy a család számos faja viszonylag kicsi volt, észrevehetően kisebbek voltak, mint az ocelot és a leopárd. Csak nagyon kevés, köztük a smilodonok és a gomotherium tulajdonítható a megafaunának.

Ez érdekes! A ragadozó marmagassága valószínűleg 100-120 cm volt, hossza 2,5 méteren belül volt, a farok mérete pedig nem haladta meg a 25-30 cm-t. A koponya hossza körülbelül 30-40 cm, a nyakszirti és a frontális régió enyhén simított.

A Machairodontini vagy Homoterini törzs képviselőit kivételesen nagy és széles felső szemfogak jellemezték, amelyek belül fogazottak voltak. A vadászat során az ilyen ragadozók leggyakrabban ütésre támaszkodtak, és nem harapásra. A Smilodontini törzsbe tartozó kardfogú tigriseket a felső, hosszú, de viszonylag keskeny szemfogak jellemezték, amelyekből nagyszámú fogazat hiányzott. A tetőtől talpig agyaras támadás halálos volt, és méretét tekintve egy ilyen ragadozó oroszlánhoz vagy amuri tigrishez hasonlított.

A harmadik és legősibb metailurini törzs képviselőit a szemfogak úgynevezett „átmeneti szakasza” jellemezte. Általánosan elfogadott, hogy az ilyen ragadozókat meglehetősen korán elválasztották a többi Machairodontida-tól, és kissé eltérően fejlődtek. A jellegzetes kardfogú karakterek meglehetősen gyenge súlyossága miatt nevezték ennek a törzsnek az állatait "kis macskáknak" vagy "álkardfogaknak". A közelmúltban ennek a törzsnek a képviselőit már nem a kardfogú macskák alcsaládnak tulajdonítják.

Életmód, viselkedés

A kardfogú macskák minden valószínűség szerint nemcsak dögevők voltak, hanem meglehetősen aktív ragadozók is. Feltételezhető, hogy a kihalt kardfogú macskák legnagyobb faja képes volt nagy zsákmányra vadászni. Jelenleg a kifejlett mamutokra vagy azok fiókáira irányuló vadászat közvetlen bizonyítéka teljesen hiányzik, de a Homotherium szérum faj képviselőinek számos maradványa mellett talált ilyen állatok csontváza erre utalhat.

Ez érdekes! A viselkedési jellemzők elméletét alátámasztják a smilodonok nagyon erős elülső mancsai, amelyeket a ragadozók aktívan használtak a zsákmány földre szorítására, hogy később pontos halálos harapást okozzanak.

A kardfogú macskák jellegzetes és nagyon hosszú fogainak funkcionális rendeltetése a mai napig heves viták tárgya. Elképzelhető, hogy nagy zsákmányon mély szúrási és szakadási sebeket ejtettek velük, amelyekből az áldozat nagyon gyorsan elvérzett. A hipotézis számos kritikusa úgy véli, hogy a fogak nem tudtak ellenállni az ilyen terhelésnek, és le kellett törniük. Ezért gyakran hangzik el az a vélemény, hogy az agyarakat a kardfogú macskák kizárólag az elkapott, legyőzött zsákmány légcsőjének és nyaki artériájának egyidejű károsodására használták.

Élettartam

A kardfogú macskák pontos élettartamát jelenleg nem állapították meg hazai és külföldi tudósok.

Szexuális dimorfizmus

Van egy jelenleg meg nem erősített verzió, hogy a ragadozó nagyon hosszú fogai egyfajta dekorációként szolgáltak számára, és vonzották az ellenkező nemű rokonokat a párzási rituálék végrehajtása során. A megnyúlt szemfogak csökkentették a harapás szélességét, de ebben az esetben nagy valószínűséggel szexuális dimorfizmusra utaló jelek kellettek.

A felfedezés története

Számos kardfogú macska maradványait az Antarktiszon és Ausztrálián kívül minden kontinensen megtalálták. A legrégebbi leletek 20 millió éves múltra tekintenek vissza. A pleisztocén lakosságának kihalásának okának hivatalos verziója a tudósok szerint a jégkorszak hatása alatt keletkezett éhínség. Ezt az elméletet megerősíti az ilyen ragadozók maradványaiban talált fogak jelentős mértékű romlása.

Ez érdekes! A csikorgó fogak felfedezése után alakult ki az a vélemény, hogy éhínség idején a ragadozók az összes zsákmányt egészben, csontokkal kezdték megenni, ami megsértette a kardfogú macska agyarait.

A modern tanulmányok azonban nem erősítették meg a különbséget a kihalt húsevő macskák fogkopása között fennállásuk legkülönbözőbb időszakaiban. A maradványok alapos elemzése után sok külföldi és hazai paleontológus arra a következtetésre jutott, hogy a ragadozó kardfogú macskák kihalásának fő oka saját viselkedésük volt.

A hírhedt hosszú agyarak az állatok számára egyúttal nemcsak szörnyű fegyverek voltak a zsákmány megölésére, hanem gazdáik testének meglehetősen törékeny része is. A fogak egyszerűen elég gyorsan kitörtek, így később az evolúció logikája szerint minden ilyen tulajdonsággal rendelkező faj természetesen kihalt.

Élőhely, élőhelyek

A modern Európa területén körülbelül 30 ezer évvel ezelőtt léteztek kardfogú macskák, amelyeket akkoriban a homotéria képviselt. Ilyen ragadozókat találtak az Északi-tenger területén, amely abban az időben még lakott terület volt.

Észak-Amerika különböző részein a smilodonok és a homotheria szinte egyszerre haltak ki körülbelül tízezer évvel ezelőtt. Afrika és Dél-Ázsia területén a kardfogú macskák legújabb képviselői, a meganterionok jóval korábban, körülbelül 500 ezer évvel ezelőtt kihaltak.

Kardfogú macskák étrendje

Az amerikai oroszlán (Panthera atrox) és a Smilodons (Smilodon fatalis) a pleisztocén korszak legnagyobb ragadozó állatai közé tartozott.

A kardfogú macskák étrendjének legelfogadhatóbb változatát paleontológusok terjesztették elő, akik a Kaliforniában talált smilodonok fogain lévő karcolásokat és forgácsokat elemezték. A kutatók összesen körülbelül egy tucat koponyát tanulmányoztak, amelyek életkora 11 és 35 ezer év között volt.

A kutatók szerint az amerikai ragadozók közvetlenül a kihalás előtt nem tapasztalhattak táplálékhiányt, a törött fogak száma pedig a nagyobb prédák étrendjére való átállásnak köszönhető. A modern oroszlánok megfigyelései arra is utaltak, hogy a ragadozók fogai leggyakrabban nem étkezés közben, hanem vadászat közben törtek ki, így a kardfogú macskák nagy valószínűséggel nem az éhségtől, hanem a klímaváltozás következtében haltak ki.

Szaporodás és utódok

Lehetséges, hogy a kihalt ragadozók inkább olyan társadalmi csoportokban éltek, amelyekben három-négy nőstény, több ivarérett hím, valamint fiatal egyedek voltak. Ennek ellenére jelenleg nincs megbízható információ a kardfogú macskák tenyésztésével kapcsolatban. Feltételezhető, hogy a ragadozó állatok nem tapasztaltak tápanyaghiányt, ezért meglehetősen aktívan szaporodtak.

Természetes ellenségek

A kardfogú macskák több tízmillió évig uraltak egy nagy területet, de az ilyen ragadozók hirtelen eltűntek. Úgy gondolják, hogy ezt nem emberek vagy más ragadozó nagytestű állatok segítették elő, hanem bolygónk éghajlatának éles változása. Napjaink egyik legnépszerűbb változata a meteorit lezuhanásának elmélete, amely hidegtörést okozott, ami veszélyes a bolygó minden életére.

Videó a kardfogú tigrisekről