Erdei íbisz

Ennek a madárfajnak a testhossza elérheti a 80 centimétert. Az erdei íbisz súlya eléri a másfél kilogrammot, a szárnyfesztávolsága pedig 135 centiméter.

Ennek a madárnak az étrendjének alapja a gyíkok, rovarok, csigák, férgek. Néha ez lehet dög – elhullott kis gerincesek.

Érdemes megemlíteni, hogy még a 15. században az erdei íbisz gyakori, elterjedt madár volt Európában. Találkozhattál vele Németországban, a Földközi-tengeren, Ausztriában, Svédországban. De akkoriban nagyon kedvelt csemege volt az ibiszcsibék húsa. Kifinomultsága lenyűgözte az uralkodókat. Ezért egy ilyen étel gyakran szerepelt a királyi asztalon.

Ezt az is elősegítette, hogy nagyon kényelmes volt gyűjtögetni a madarakat. Végül is az íbiszek az emberi lakhely közelében, régi házak tetején telepedtek le. Ezért használták az emberek a madár ilyen hiszékenységét, anélkül, hogy gondoltak volna kulináris függőségeik következményeire.

1528-ban Ferdinant főherceg tiltott rendeletet adott ki, amely kimondta, hogy a hétköznapi emberek ne gyűjtsenek erdei íbiszfiókákat és ne egyék meg azokat. Természetesen a dokumentum nem a madárról való gondoskodás megnyilvánulása volt. Elfogadását saját érdekei diktálták, az a vágy, hogy rendszeres íbiszhús-ellátást biztosítson az Ön asztalára.

Az ilyen intézkedések nem váltottak ki védő hatást, és az arisztokraták megették az erdei íbiszek nagy részét, megakadályozva, hogy utódokat neveljenek. Az erdei íbiszeket már a 17. században is kihalt madaraknak tekintették. A 19. század közepén pedig a kutatók több települést is felfedeztek ennek a madárfajnak Marokkóban és Törökországban. Aztán az ibisz húsának főzésének receptjeit sikerült elfelejteni. Az arab lakosság ráadásul egyáltalán nem gondolt a madár megevésére. Éppen ellenkezőleg, az erdei íbiszeket nagyon szerették, tisztelték. És ennek bizonyítéka az a hagyomány, hogy megünnepeljük az erdei íbiszek visszatérését a telelésből. Sőt, a főmecset előtt még emlékművet is állítottak ennek a madárfajnak. Ennek alapja pedig az a legenda volt, miszerint a madár Noét és családját az Ararát hegyről az Eufráteszhez vitte, ahol az özönvíz után letelepedett.

A törökországi és marokkói madártelepek megtalálásának öröme azonban korai volt, mivel számuk ismeretlen okokból rohamosan csökkent. Bizonyára klímaváltozás, vizes élőhelyek kialakulása, környezetromlás.

Az erdei íbiszek fele 1950-ben pusztult ki Törökországban. Az életben maradt madarak két évtizedig nem adtak utódokat. A madártudósok szerint ennek oka a mezőgazdasági területek új vegyszerekkel történő kezelése lehet.

1973-ban mindössze 23 pár erdei íbisz maradt Törökországban. Minden évben hagyományosan délre repültek, és februárban visszatértek a találkozásuk ünnepére. Évről évre egyre kevesebb egyed repült vissza, 1991-ben pedig már senki sem tért vissza. És csak annak a ténynek köszönhetően, hogy ezek a madarak fogságban jól szaporodnak, a tudósok vissza tudták állítani populációjukat. Ma az erdei íbisz száz egyede él az Eufrátesz folyó övezetében.

Ami Marokkót illeti, ott nem kószálnak madarak, így könnyebb megvédeni őket. 2002-ben Szíriában a tudósok hét képviselőből álló madarak kis csoportját fedezték fel.

A nőstény erdei íbisz hagyományosan 2-4 tojást tojik, súlyuk 50 gramm. Mindkét szülő 25 napig kotolja őket. A fiókák 50 napon belül repülnek, és két hónapos korukban készen állnak az első repülésre.